Évek óta tervezgettem, hogy újra felkeresem Splitet és Trogirt, ahol hajdan, ifjú, kezdő utazóként jártam. Mivel káros szenvedélyem az utazás, természetesen egy kicsit bővítgettem az útvonalat, így aztán mire augusztus közepén nekivágtam, már szép kis program kezdett kialakulni. Klasszikus módon, hátizsákkal indultam, benne egy mini sátor, hálózsák, és aztán szinte semmi más, mégis 8-9 kiló lehetett a súlya. Vonattal utaztam, és kicsit kíváncsian vártam, vajon milyen utazóközönség fog "szórakoztatni" Splitig, ahová délután háromtól kb. reggel nyolcig totyorog a vonat. Nos, leszámítva a balkáni tempót, és azt, hogy a MÁV messze kopottabb szerelvényt küld délre, mint nyugatra, semmi gond nem volt. Nem voltak zajos, kiabálós jelenetek, semmi nem emlékeztetett az egykori Jugoszlávia vad világára (mondjuk pl. egy Skopje - Belgrád éjszakai utazásra), - kellemesen csalódtam.
Splitben a vasútállomás közvetlenül a kikötőben, a város centrumában van, bármi is a további program, jó kiinduló hely. A forgalom igen gyér, naponta néhány vonat megy Zágráb felé, teljesen vidékies a hangulat. Csomagmegőrző van, reggeltől estefeléig 10 kuna az ára. Kilépve az állomásról, a központ felé talán ötven méterre egy internet kávézó található, ahol tíz perc tíz kuna, húsz perc húsz kuna, ami nem túl olcsó, de legalább van.
Mellette kezdődik a piac, ahol csodálatos rendben, igényesen válogatott gyümölcsöket kínálnak, de ezen túl kenyérboltok, és olyan kis vegyes üzletek sorakoznak, ahol a helyi söröket - hűtve - elkezdhetjük tesztelni. Itt még él az a szép szokás, hogy húsz-harminc ember sörözik a bolt előtt az ajtóban, így a turista sem feltűnő egy üveg sörrel a kezében. Az árakkal nem kívánok foglalkozni, tény, hogy minden drágább mint nálunk, de az a magyar, aki utazik, az ritkán találkozik ennek az ellenkezőjével.

A piacon átvágva, már ott is vagyunk a Diocletianus palotánál, ami szerencsére semmit sem változott a hosszú évek alatt, csak én csodálkoztam, hogy milyen sokszorosa lett a turisták száma azóta, hogy ebben a városban megittam életem első Pepsi Coláját. Maga a palota nem fejezi ki hűen a valóságot, hisz itt végül is egy teljes városrészről van szó, amelyben - a korától függetlenül - ma is emberek élnek, üzletek vannak, zajlik a hétköznapi élet. Hatalmas köveken sétálunk, és nekünk, magyar turistáknak nehéz betelni a kőből épűlt, vakolatlan falak középkori hangulatával. A városban tisztaság, szép üzletek, iszonyat hőség, és kellemes légkör. (Nem kéregetnek, nem fekszenek a földön, ugyanakkor nem érzékelni a rendőri jelenlétet sem.) Roskadásig lehet csavarogni a szűk utcákon, nagyon szép a város. ( A látnivalókról nem lenne értelme itt írogatnom, hisz az útikönyvekben minden benne van.)
Estefelé aztán irány a kikötő, ahol kicsit idétlenül forog az ember ( hátán a batyujával ), mert bár el kell mondanom, hogy egész Horvátországban nagyszerű útbaigazító táblák sokasága segíti az utazót, itt valahogy a jegyekről nem könnyű informálódni. Két konténerszerű jegyeladó helyet találtam, ahol a belföldi hajókra jegyet lehet venni, de ezeknél rendre igen élénk forgalom van, így aztán ha csak kérdezősködni szeretne valaki, nincs könnyű helyzetben. Várni egyébként nem kell, gyors a kiszolgálás. Mindenesetre nagy előny ha már előre - még otthon - tájékozódunk ez ügyben! (Itt jegyzem meg, hogy az árak és a közlekedés szempontjából a magyar nyelven a Park Kiadónál kiadott Lonely Planet, mig a látnivalók ismertetése terén a Hibernia Kiadó által megjelentetett Dalmácia középső része című útikönyveket forgattam, memorizáltam, mert ki nem cipeltem semmit.) Brac szigetére váltottam jegyet, Supetar városába, mondván ez van a legközelebb, és mivel nem olyan jól hangzó a neve, talán nem lesznek nagyon sokan. Egy óránál rövidebb a komp menetideje (ára 23 kuna egy útra), és már a fedélzeten érzi az ember, hogy jó helyre igyekszik. Csábítóan szép, pálmafás kis város Supetar. Ahogy partot ér az ember, hatalmas eligazító táblákat lát mindenfelé, óriási térképet, rajta, hogy merre is van a kemping. Egy kilométer sincs talán a part menti kemping a kikötőhöz, ahol a csúcsszezonban is volt hely, és a színvonal is rendben volt. Már mint az a része, ami a jó öreg horvátokon múlik, mert bizony a talaj igencsak makacskodott sátorveréskor. Kemény, köves, nem könnyű sátrat állítani. Az ára egyébként egy éjszakára 51 kuna, ebből 22 a sátor, 22 egy személy és 7 kuna az adó. Ez kb. kétezer forint, nagyjából ez az ár jellemző a horvát kempingekre. Lényeg, hogy a hely megvan, közel a város, bőven van strand, és minden nyitva van késő estig. Otthon szeretik elhitetni velünk, hogy már Horvátországban egy tűt sem lehet leejteni, telt ház van, stb. Azért ez nem így van. Aki ide késő este érkezik, mondjuk tök sötétben, az is talál számtalan irodát nyitva, ahol apartmant, szobát ajánlanak. Lehet válogatni.
A sziget remekül szervezett. Supetar kikötője mellett van a "buszpályaudvar" ahonnan a sziget más városkáiba is kirándulhat az érdeklődő. Magán a szigeten egyébként minden bérelhető, még vitorlásokat is kínálnak szép számmal. És nem kell keresni a búvárlehetőségeket sem. Ez a nagy előnye ha pici egy városka! Egész napos hajókirándulást is kínáltak Omisba, étel - ital, stb., 160 kunáért.
Ami a centrumot illeti, egy U alakú öböl, igazi sétány, hatalmas pálmákkal, napernyős teraszokkal, szép kis üzletekkel, és van önkiszolgáló közért is, normál árakon, nyitva este 9-ig. A környezetről csak áradozni lehet. Locsolják a csodálatos, nyírt, zöld füvet a sétány körül, ahol számtalan pad várja az üldögélni, kikötőt nézegetni akaró sétálókat. Egymást érik a szemetesek, sehol egy eldobott papír, sehol egy rossz arcú ember. Rengeteg terasz is van, az ember csak üldögélni vágyik, inni valamit, mert aki nincs a vízben az inni akar a nagy melegben. Megjegyzem, Splitben is , de itt a szigeten is, nagyon jó ízű, iható a víz is.
A fürdéshez minden adott, nem kell sokat gyalogolni, sőt a kempingnek is van egy kis strandja, este akár ott is lehet hűsölni. A strandokon zuhany, wc van, és nincs kötelező nyugágy és napernyő bérlés. Ennél többet - akinek kevés a pénze - nem kívánhat.
Este igazán hangulatos a kivilágított kikötői sétány környéke, a reggel pedig a maga kihalt, csöndes világával a kocogók paradicsoma. Ezek a tulajdonságok - én is tudom - sok-sok szigetre igazak az Adria mentén, ezért bátran mondhatom, bárhová is visz sorsunk, rossz dolgunk nem lehet.

Supetárból aztán vissza hajóztam Splitbe, ahonnan a helyi 37-es busszal, ami a központnak tartott Diocletianus palotától kb. egy km-re lévő buszpályaudvarról indult, elmentem Trogirba. A hátizsákot Splitben a csomagmegőrzőre bíztam, másnak is ezt ajánlom, Trogirban ugyanis nem hiszem, hogy lenne ilyen intézmény. A busz aztán ott tesz le ahol a lehető legjobb, a régi városrészbe vezető hídnál. A város nagyon romantikus, minden utcáját be kell, és be is lehet kószálni. Hatalmas bástyák, várfal, kőépületek, templomok, és rengeteg ember. Néhány óra elég egy felületes ismerkedésre a várossal, - a nagy melegben ennél többre úgysincs erőnk - aztán mehetünk vissza Splitbe. A buszok napközben húsz percenként járnak, jegyet a buszon lehet venni, 18 kuna oda, nem éppen olcsó, de ez van.
Trogirban egyébként a buszállomás mellett van a piac, és ezzel szemben egy hatalmas önkiszolgáló közért, azaz minden van amire szükség lehet. Ha már a szükségnél tartunk, Horvátországban (is) ez ügyben fizetni kell, 3 -4 kuna a wc használata általában.
Splitből az esti órákban terveztem, hogy elvonatozok Rijekán át Pulába, azaz az Isztriára. Így utólag belátom, ez nem volt a világ legjobb ötlete, mert ha már Dalmácia valamelyik szigetén heverészik az ember, nem szabad a zsúfolt Isztriára még gondolni sem. De előre semmit nem tud az ember.
Splitben az állomáson van egy információs iroda, amire szükség is van, mert egy kézzel írt menetrenden kívül egyebet nem találni. Elég kihalt a hely, a vonat ugyanis lassú, nem közkedvelt errefelé. Nagyon sűrű a buszközlekedés észak felé, és kb. fele idő alatt lehet vele célba érni.
No, de akinek vonatjegye van, az marad a vasútnál. Este hat körül indul Zágrábba, majd tovább Ljubljanába, így Rijeka felé hajnalban három óra tájban át kell szállni, Ogulinnál. Sikerült ébren lennem, és már ment is rögtön a másik vonat, de alighogy becsuktam a szemem, talán fél óra sem telt el, ismét át kellett szállni. Nos ezt semmi nem jelezte előre, de tény a kalauz mindenkitől gondosan megkérdezte, hogy hová is megy? Így aztán elég gyűrötten értem Rijekába reggel hat óra tájban. Azt már tudtam, hogy onnan - sajnos - egy szakaszon vonatpótló busszal kell menni, amitől - ismerve a hazai hasonló helyzeteket - irtóztam egy kicsit. A vonatpótló az állomás elől indul, de bizony csak délelőtt tízkor, azaz volt négy órám, ami várost nézni kevés, unatkozni sok. Hátamon a cuccommal azért a belváros egy részét körbejártam. Megnéztem - kíváncsiságból - a buszpályaudvart is, ahol elég nagy tömeg, és nem túl kellemes légkör van. Nagyon kicsi a helyiség a nyári forgalomhoz, régen túlnőtte már az utazóközönség, és meg kell mondani őszintén, információhoz jutni vagy előre megtudni valaminek az árát - képtelenség. Volt akinek a menetrend horvát nyelve okozott gondot, így módom volt "megcsillantani" nyelvtudásom, lévén a horvát szavak megfejtésében, angolra fordításában aranyat ért a gimnáziumban "méltatlanul" gyengének minősített orosz tudásom. A vonatpótló aztán felülmúlta várakozásaimat, gyakorlatilag a Splitből érkezett kb. 15 fős hátizsákos brigád utazott vele, azaz kényelem volt a javából. Az már más, hogy az átszállóhely, ahol vonatra kell válltani, kint van a világ végén, mindentől távol. Ez a Volt egyszer egy vadnyugat című filmre emlékeztető kihalt állomás újfent elrabolt másfél órát az életünkből, de végül elindultunk Pula felé. Pulában az állomás, - nagy "örömömre" - igen messze van a várostól. A déli órákban nincs is kellemesebb mint hátizsákkal elindulni - megérzés alapján - a központ felé, és csak menni, menni, menni. Nem volt egy könnyű menet, nagyobb a város mint gondoltam, a központban egy hatalmas kikötő, fürdésre ott gondolni sem lehet.

Ami tetszett, az az amfiteátrum. Láttam már néhányat, de talán ennek a legszebb a környezete. Mögötte, a domboldalról be is látni tökéletesen, és a tenger látványa nagyon hatásossá teszi az épület boltívei között elénk táruló képet. Valószínűleg az esti órákban forgalmasabb, élettel telibb a város, de nekem nem volt kedvem hozzá, nem éreztem igazán vonzónak, és csak arra vágytam, hogy megtaláljam a buszpályaudvart és valami emberibb léptékű helyre jussak. Nem volt könnyű, elég eldugott helyen van, de azért meglett. Jó volt látni, hogy gyakran mennek a buszok Rovijnba, nekem sem kellett várnom, 24 kunáért már indultunk is.
Nincs messze Rovinj, és már az első percben éreztem, hogy jól döntöttem, hogy átjöttem. Kis város, bensőséges, hangulatos kis utcáival, olaszos épületeivel, nyüzsgő életével azonnal rabul ejti az idegent. Minden van amire vágyik az utazó, ehet, ihat, sétálhat, fürödhet, nincs messze semmi, és nagyon szépen gondozott a város. Már korán reggel nyitva van minden, pedig még alszanak a vendégek. Nekem a központtól talán egy km-re lévő kemping jutott, ahol nagyszerű strand is van, azaz minden egy helyen.
Reggel aki innen besétál a város felé, a legszebb panorámát láthatja a városról, lágy puha fényben nagyon szép látvány a dombra épült városrész. Aki az Isztriára készül Rovinjban nem fog csalódni, bár kétségtelen, nem egy kihalt város, és bizony rengeteg a magyar turista. Igazából az maradt még hátra, hogy valahogy átzarándokoljak Koperba, Szlovéniába. Nem látszott rózsásnak a helyzet, mert napi egy buszjárat van, reggel nyolckor, és előző este akkora sor állt a pénztárnál, hogy "inkább itt vénülök meg, de akkor sem állok sorba" gondolattal másnapra hagytam ezt a gondot. Kicsit tartottam tőle, hogy az az egy busz majd tele lesz, nekem meg ugye nincs jegyem, stb...Nagyon azért az ilyesmi már nem izgat, tudom, hogy úgyis megoldódik valahogy a dolog.
Reggel a buszoknál volt némi fejetlenség, abból adódóan, hogy nagyon kicsi a hely, jóformán egy utcai megálló a buszállomás, így előre nem állnak be a buszok, és ennélfogva rohangál a jónép, olvasgatja a buszokon a táblát, hogy vajon az merre mehet. Az olyan öreg utazók, mint én is, csak állnak és figyelnek.